második napja vagyunk itthon, letelt az egy hét szabi és valahogy nagyon nem akaródzik visszamászni a munkába.
síelés: kölyköknél teljes az elégedettség, spital nagyon bejött nekik, meg az oktató Laci is. ha jövőre visszamennénk az nagy részt neki lesz köszönhető.
4 nap szikrázó napsütésben. lent hó mű, fent - állítólag (ennek okáról hamarosan) - igazi, de mindkét helyen időnként jeges. oktatónk csuda klassz, még sosem voltunk ennyire elégedettek. boldogan veszem tudomásul, hogy már első nap sikerül az, ami az elmúlt években nem igazán, ráadásul a tanuló pálya igen meredek és igen jeges szakaszán is lehoz. harmadikra a pánik nálam kis hisztibe csap át, de azért rettentő büszke vagyok magamra.
második nap nehézkesen kezdek, semmi meglepődés, pánik, így szoktam, délben még egy ebéd előtti utolsó csúszásra sorakozunk a felvonónál, mikor nagyobbikom elviszi lécem. léc fordul, lábam is, kiabálás, összecsuklás marionett figurában. szisszenek, állok - állítanak - talpra, jobb láb kicsit fáj, sebaj, még csúszunk. aztán félúton kiszállok a felvonóból - ki hitte volna, hogy a társasági élet okán szimpatikus lesz a csákányos, bár a kiszállást nem sikerült megkedvelnem - irány a lejtő végig hóekében. lecsatolás, aztán a döbbenet, hogy nem tudok felvenni a léceket, az eléréshez lábam nem akar hajolni. kölykök dokit hívnak, mentő érkezik, nem, nem megyek velük sehova, papír aláír, irány sopron.
na itt már sejtettem, hogy a következő napokban síelés nekem kevés terem, csak a vezetési képességért drukkoltam, elvégre ágfalván laktunk, spitalra a kölykök nélkülem nem ugrálnak át csak úgy.
a soproni kórház szuper, valamivel több mint egy óra alatt végzünk mindennel - vizsgálat, röntgen, vizsgálat, mindezek óvatos és lassú helyváltoztatással összekötve -, törés, repedés, szakadás nincs, csont nyomódott, lassan, de gyógyul. krém kiváltás, szállodában láb felpolcolás.
amikor nagyobbik rátette térdemre a hidegvizes borogatást majdnem összepisiltem magam a fájdalomtól, szemem könnyben, száj összeharapva. kölyök lelkifurdalása topon, igyekszem nem súlyosbítani.
doki krémje lehet, hogy jó, de nem sokat ér. bnő érkezik, homeopátiás krém és bogyó csodákat művel, éjjel alszom, reggel már csak bicegek, estére a lécre állást fontolgatom. de csak fontolgatom, merni nem merem.
itthon első dolgom gyógyszertárban a kollekciót beszerezni.
nagyobbikom gyönyörűen haladt, oktató dícsérte nagyon. kisebbikem is haladt, de még bambulós. utolsó nap a veszekedéseké, csúcsra akar törni, nem érdekli, hogy 8 évesen nem mehet el egyedül. hiszti címén elveszít két órát, de délután újra a pályán van, sajnos összetalálkoznak bnő nagyobbikával, senkire nem hallgatva nyílegyenesen zuhannak lefelé a lejtőn, versenyeznek. nap második veszekedése, kiabálása ebből, nem is engedem fel nagyobbikkal magasabb pályákra.
pénteken arra ébredünk, hogy szakad a hó, de mire meggondolnánk magunkat a bécsi kirándulást illetően eláll.
külvárosban állunk meg, metrózunk - nagyobbik kívánsága teljesült -. ha bárki arra panaszkodna, hogy az osztrákok nem barátságosak, akkor csak tegyen velük még egy próbát, de immár ausztria utikönyvvel a hóna alatt. mert a tapasztalt kedvességet semmi mással nem tudom okolni, csak a könyvvel. a metróban, böngészve a jegyautomatát, egy fiatal nő szólít meg minket, kevéssé beszél angolul, de segít. aztán a másik megállónál a felszállásnál fiatalok segítenek, az angolsággal náluk nem volt baj. a hundertwasser házat keresve idős bécsiek szólítanak meg minket - látják a könyvet, amit bújunk -, néni angolul nem beszél, de a nevet érti, bólogat, nevet és segít lelkesen.
hazafelé vacsi terciában, játék a kocsiban, érkezés jókedvűen, éjjel.
még így, szinte síelés mentesen is szeretem a családi telelést. nem adnám semmiért.
