jöjjenek a kedves mondatok, pillanatok, először csak piszkozatban:
kezdődött az örömmel, amikor meglátott T mögött a pincében. kérdezte, láttam, hogy megörült nekem? hogy másként ölelt át? láttam. még sosem öleltük át egymást. és az volt az első alkalom, hogy megpusziltuk egymást. igen, feltűnt, hogy örült nekem.
valami olyasmit is mondott, hogy mindig meg akart csókolni. vagy mindig tudta, hogy egyszer meg fog csókolni? mindenesetre miután táncba vitt nem sokat tétovázott. kata meg egy pillanatig nem kérette magát.
aztán az az egy pillantás, mit pillantás? végigmérés, nézegetés! szóval az az egy, amit nem lehetett nem észrevenni, ami zavarba is hozott (na ezt nem árultam el!) és amire ő is tisztán emlékezett. meg persze a szöveg, hogy én mindig is, neki. persze valamit sejtettem, azért is mentem el szombaton, de azért túl hosszú már az ismerettség ahhoz, hogy ne gondoltam volna, ha tényleg, akkor már lépett volna.
és az álom? tényleg?
az autózás haza. mert udvarias és először felém vitette magunkat.
meg az emlékezés, hogy én következő szombaton facér. neki meg muszáj lesz próbálni, vagy valami ilyesmi. én meg drukkolok neki, hogy így legyen.
azt mondta, hogy melegséggel tölti el ez az egész. a fura pillanatok közöttünk.
hát engem is melegséggel tölt el. meg vidámsággal. nagy vidámsággal. remélem kitart még kicsit , szeretek ábrándozni, mélázni, szavakon , mozdulatokon. szeretem az elejét, ezt a könnyedséget és nem szeretem, ha elmúlik.
de erre majd akkor gondolok, ha már elkerülhetetlenül itt lesz az ideje.
