ülök az orosz hölgy mellett, telefon csörög, felveszem.
- nem szeretem.
hallgatok. végig fut rajtam, ki a hívó? közben már tudom is.
hallgatok.
- nem szeretem. ismered, láttad, tudod.... elköltözöm.
- hogy gondolod? ott hagyod a családot, a gyereket? úgysem teszed, nem szoktad.
közben jönnek az érzések. elsőnek a rémület: miért most? miért engem hív? azt gondolja, hogy én még mindig, de én már nem? hogy mondjam ezt meg? aztán a megfontolás: de biztos nem? és ha mégis működne? ha most mégis engem választana?
- elköltözöl? mikor? (hangsúly cinikus, benne az ítélettel, úgysem teszed meg)
- mondjuk 8 óra múlva.
- 8 óra? (haha!) miért pont 8 óra?
- mondjuk, mert akkor jönnek a költöztetők...
hallgatok, döbbent vagyok.
- akkor, most tényleg? de hova mész? otthagyod a lakást nekik?
- figyelj, ha eljössz és tényleg, akkor talán érdekel, egy hét múlva pénteken nálam találkozunk. éneklünk, iszunk, tudod, a szokásos. ha kellenének a barátok...
közben pedig végig ott az érzés - harmadiknak -, amit bizonyosan tudok, veszett fejsze nyele ez már.
mitől, miért jönnek ilyen álmok?
