teljesen normális szombat volt. kisebbikkel vizitornáztunk, majd pezsegtünk a szigeten, nagyobbik meg esztergomot járta ifi társaival, felderítendő a következő túra helyszínét. délután részemről nagy alvás következett, majd irány a búcsú, kisebbikem mint őrült vezette a dodzsemet, a harmadik körnél muszáj volt kiszállnom, mert nem sok hiányzott, hogy az ebéd maradéka távozzék belőlem. aztán irány párkány, nagyobbikék lidlnél vártak, vettünk csomó vizet, majd jöttünk haza. közben nagyobbik barátnője is megérkezett, őt kulcs a lábtörlő alatt várta.
ifik korán lefeküdtek, pia semmi, fáradtak voltak, másnap hajnali felkelés várta őket.
10kor kísérem kicsit lefeküdni, épp adnám a puszit, mikor nagyobbik szól, anya gyere!
mindjárt, csak lefektetem öcsit. most gyere! mindjárt! de most gyere! ugyan már, mi fontos ennyire, h nem ér rá fél percet? nem tudjuk b..a-t felébreszteni. ......
azt hittem viccel. annyira nyugodt volt a hangja. de a matracon várt a felébreszthetetlen fiú. félig nyitott szemekkel erőből horkolt. nem az áramló levegő adta a hangot, hanem ő, teljes erőből. állt felette a két lány, rémülten, tanácstalanul. és nekem kellett volna a felnőttnek lenni.
ébreszteni próbáltam, nem ment. elmondták, arra ébredtek, h a fú rángatózott. hívd a mentőt! nagyobbikom el is tűnt a telefonnal. vizes törölköző, b...a pofozás, semmi. lányok valami évekkel ezelőtti rohamról meséltek, hívjuk anyukáját, hol a telefonja, itt már szinte kiabáltam, aztán előkerült,
anyuka mondta, epilepszia. nem lettem nyugodtabb.
b...a közben mintha felébredt volna, nem tudta hol van, nem ismert meg. agitáltam, h maradjon fenn, de ő feküdni akart, aludni. aztán tényleg felébredt, megismert, mentők is megjöttek. 8 perc volt az egész, maga az örökkévalóság.
mentősök mértek, szúrtak, intézkedtek, profik voltak és nagyon rendesek. még azt a kérést is figyelembe vették, h hova vigyék a fiút. nagyobbikkal mi persze öltöztünk, futás a mentő után - tépett ezerrel, lemaradtunk rendesen -, irány a péterfi neurológia.
kisebbikemet
a lányokra hagytam, lelkükre kötöttem, h nyugtassák meg, fektessék le a halálra rémült kiskorút.
majd
éjfél, péterfi sötétségbe burkolózott, csengettünk a legvilágosabb ajtón, ébresztett portás a kihaltnak tűnő vaskapuhoz irányít vissza minket. udvaron át, balra, neurológia 4. emelet, lift nem működik - remélem csak a civileknek nem -, vörösvári mentősök már lefelé jönnek, mondják siessünk, mert mindjárt újra zárják az ajtókat, futunk, negyediken engem majdnem újra kell éleszteni. (régi épület, emeletnyi magasföldszinttel, másfelediktől szaladással).
fiút bent tartják, már jól van, csak a biztonság kedvéért, anyuka megérkezik, még beszélgetünk, aztán irány haza. én még fél3ig fent, leeresztek és közben ezerszer hálát adok az égnek egészséges fiaimért, valamint a közeli mentőállomásért.
aztán 5.20kor csörög telefonom, maradék hármakat viszem hűvösvölgybe, nekik indul a szolgálat.
