év vége, pecsa, quimby két héttel kispál után. a szokott rutin egyáltalán nem rutinból.

a koncertekről a fesztblogra kellene írni, de tekintve a karácsonyi teendőket, a megsütendő sütik elképesztő mennyiségét, erre kevés az esély, bár nem lehetetlen.
itt most két dolgot említenék meg.

az első a havazás. az, hogy mennyire elképesztően gyönyörű volt a város - igen, a főváros - a hó alatt! gyalog indultam a Jókai térre, mert követve a tavalyi útvonalat idén is a ott kezdtem, de most nem pasival, hanem runnal. a tömegközlekedés nem egészen 20 perc alatt odarepített. a buszmegállóban csak bámultam a csillogó hópelyheket. olyan volt mintha a busz egy felrázott hógömbben közlekedne. én meg csak álltam elöl a vezető mellett és mosolyogtam, amivel több felszállót és magát a sofőrt is sikerült zavarba hoznom, de a vigyort csak nem sikerült leradizornom arcomról.
run rézangyalnál várt, ott meg ugyanaz a férfi, mint tavaly, kérdései is ugyanazok és megint tökéletes pálinkákat adott a forraltbor mellé. cserszegi fűszerest és bolyhos cigánymeggyet.
térről pecsához a földalatti szállított minket. gyalog vágtunk át a ligeten, a hó ropogott, minden csendes volt és mesebeli, szinte sajnáltam is, hogy olyan hamar odaértünk.
gyönyörű a hó.

a másik a pasi, akit run hozott, mivel lett egy fölös jegyünk, ő meg az egyik közösségin nagyon akart egyet. az elején nem volt semmi különös. beszélgettek, leginkább a pasi beszélt én meg általában a második mondatánál kezdtem kalandozni másfelé. indult a koncert, aránylag elöl álltunk, tánc, ének, és elveszett a világ körülöttem. éreztem mintha néha valaki hozzám ért volna, de a tömegnek tudtam be az egészet. aztán egyszercsak két szám között megcsókolt. hagytam, majd táncoltam tovább. aztán megcsókolt újra, hagytam megint.
nem értettem a helyzetet. koncert végén még vételeztünk valamit inni, elmondta mint látta a koncertet, aztán egyértelművé tette, h ő meg én még megyünk valamerre összebújni. egyáltalán nem tiltakoztam, bár nem értettem a helyzetet. nem vagyok ilyesmihez szokva.
végül is nála kötöttünk ki, hajnalban én el is jöttem - becsületére legyen mondva marasztalt, 2 - vagy 3? -  körüli lelépésemet még sikerrel akadályozta meg, de fél 6 körül már határozottnak bizonyultam. öltöztem, hívtam taxit, elköszöntem és jöttem.
nem kérdeztem semmit, nem vártam, hogy telefonszámot kér, nem is felejtettem ott egy cetlin sehol, még olyan helyzetbe sem hoztam, h kiderüljön nevemre emlékszik-e.

viselkedésem ezen - utolsó - része aztán kicsit rosszkedvűvé tett másnap. lehetne azért ennél több naivitás bennem.