az uffiziba már júniusban megrendeltük a jegyet, hallgatva a már emlegetett útikönyvre, kerülendő a több órás sorbanállást. kifizettük az előfoglalási díjat, az online feet, a normál jegy árat, összesen egy vagyon volt, még az ingyen jegyek is 8 - vagy 9? - eurót kóstáltak.
kedden felkeltünk korán, elvégre 3/4 11kor pontban(!) át kellett venni jegyünket, firenze meg majd 100 kmre tőlünk és még parkolót is kell találni, meg képtárat is, szóval sok a dolog, indulni kell hajnalban. fél óra késés belefér, egyébként sincs mit tenni, ha az ember 30 perccel később indul.
autópályán tözsibe futunk, csendes aggódás a csapaton. pontosabban rajtam. be kell vallanom az uffizi program csak miattam volt, kijelentettem nekem firenze nincs nélküle. az egész ernő bácsi miatt volt, meg egy régi kapcsoltam játék miatt. egyszerűen muszáj volt, a többiek meg jöttek velem. voltak akik morogva - legnagyobb csodálkozásomra a morgók nem a gyerekeim voltak, a nagyobbik vonzódását a múzeumokhoz már sejtettem, kisebbik meg őrületesen jó gyerek volt -, de így jár az aki nem szól, hogy neki ne vegyünk jegyet.
haladtunk az autópályán, tözsin átrágtuk magunkat, firenzében csak egyszer nem tudtunk átsorolni a megfelelő sávba, de ott több külföldi is tévedhet, mert kifejezetten a visszafordulásra is volt sáv. kétségbeesetten haladtunk a városban, már 1/4 11 volt, reménytelennek tetszett a parkolás, képtár találás. az autópályán semmi gond az olaszokkal, pisában sem volt baj, de firenze!!! firenze az más. nagyon le akartuk tenni az autót, a végén már az olcsó parkoló kereséséről is letettünk és beálltunk az első olyanba, amelyiknek megtaláltuk a bejáratát.
a felszínre érve embert kerestünk, aki útbaigazít bennünket. az első a kérdésre, hugy uffizi merre csak annyit mondott: he?!? szó szerint. a második mondta, hogy egyenesen azon az utcán, majd kérdezzük újra. mentünk, kérdeztünk. sikerült egy nagyobb csapatot, akik jót nevetgéltek azon, hogy angolul próbálkozunk és olaszul beszéltek, leginkább maguk között. peregtek a percek, bántam már az egész kérdést, tanakodtam hogyan hagyjuk ott őket, mert nekünk minden percért kár, mikor is egy addig hallgató nő megszólalt angolul. aztán megkeresték a térképen, hogy mi éppen hol vagyunk - az egészet fordítva tartottam, csak úgy mellékesen -, majd megmutatták, hogy 3-4 sarok és már ott is vagyunk. mire elbúcsúztunk nagyon szerettük őket.
uffizi előtt rémületes sorok, keressük a mi kapunkat, hogy megkapjuk a jegyet és már mehessünk is befelé. 2es kapu, előtte kilométeres sor. ez csak rossz álom, gondoljuk. előre megyek, érdeklődök embernél, sztrájk volt - uffiziben, nem náluk, ők magán cég - ezért a torlódás. de nekünk a jegyünk 3/4 11re szól, nagyon felhívták a figyelmet, hogy ne késsünk, mert elveszik az egész, akkor most mi lesz? mindenképpen késni fogunk álljuk ki a sort.
tanácstalanok vagyunk, az több mint egy óra, kisebbik türelmét nem kellene próbára tenni.
nem ragozom tovább, belógtunk. pofátlanul a sor elejére furakodtunk és megszereztük a jegyeket.
uffizi szép, bár nagyobbra számítottam, boticelli élőben még a ferdeszemű túristák gyűrűjében is lenyűgöző. kiderült nagyobbikomat a szobrok kötik le jobban, azokban több mindent lát mint a festményekben. kisebbik is figyel nagyon, ha mesélek neki, türelmetlen csak a végén lesz.
magunk mögött hagyva a képtárat a ponte vecchio felé vettük utunkat, átsétáltunk rajta, ott szemügyre vettünk egy pizzást, majd vissza egy másikhoz, akit útközben látttunk.
már pisaban megtapasztaltuk azt amit az útikönyv ír, hogy asztalhoz leülni az olaszoknál drága dolog. ott van egyrészt a coperto, a terítékdíj, ami általában 10%, illetve a servizio, mikor is a kiszolgálást is felszámítják. pisaban ez 20% volt, meg a felháborodás, hogy ezek után nem volt tip, azaz borravaló. mert a felszolgáló szerint a servizio, amit felszámított nem a kiszolgálásért van. szerintünk és az útikönyv szerint meg igen.
mivel firenzében nem volt kedvünk plusz akárhány százalékokat fizetni, ezért pizza szeleteinket to go kértük, visszasétáltunk a piazza della signoria-ra és dávid másolatát szemlélve majszoltuk el finom kajánkat.
átsétáltunk még a dómhoz, tátott szájjal bámultam az épületet kívül, majd belül is, mert ledöbbentett a külső díszítettséggel élesen szembenálló belső egyszerűség.
sajnos ott már nem másztunk fel a kupolába, nem néztük meg belülről sem a harangtornyot, egyszerűen csak elegünk lett a tömegből, semmire nem vágytunk jobban, mint el firenzéből.
nem szép dolog, tudom, de ez volt. talán tavasszal, vagy ősszel kellene firenzébe látogatni, mikor mászkálni, bámulni még lehet, de nem kell azt a rettenetes tömeget elviselni.
irány il chianti a borvidék, lankák, szőlőtőkék, kanyargós, keskeny utak, a levegő pedig olyan illatos, hogy annak leírására nincsenek szavak, tessék elmenni megszaglászni! csak fényképezni álltunk meg az út szélén találomra és olyan illatos kapor szálakba botlottunk,hogy csak na!
első állomás greve. a vezetőkkel való szolidaritásból - marhaság, de nincs mit tenni - nem ittunk, csak sétáltunk, bámultunk és vásároltunk. de azért tudom, hogy greve borai finomak, esténként több üveggel fogyott belőlük. a chianti borok lazább szerkezetűek, nem olyan testesek, mint a magyar vörösök, de nagyon finomak.
a városnak egyszerű a főtere, de található rajta egy fantasztikus bolt, tele borokkal, sonkákkal, sajtokkal. sajtot, sonkát ingyen lehet kóstolni, ami nem csoda, ízlelés után szerintem nincs olyan ember aki ne vásárolna valamit. én is otthagytam egy kisebb összeget és kivételesen egy deci bort sem vettem.
lógtak a sonkák a fejünk felett, gyomornedveink az őrület mértékéig aktivizálódtak, alig tudtuk elhagyni a boltot.
megint az útikönyvre hivatkozom, írta, hogy a toszkánai emberek igazából a húst szeretik a legjobban, meg a babot. ha az utóbbit nem is, de az előbbi állítást ez a bolt minden kétség nélkül bebizonyította. hűtömben most ott pihen a chiantiban áztatott finom sajt és egy kis prosciutto.
következő állomás san gimignano, az útikönyv szerint úgy néz ki a domb tetején, mint egy középkori manhattan. fogalmam sincs az milyen lehetett, de hogy ez a hely ritka jó, az biztos. 7 körül érkezünk, kisebbik már majdnem alszik a kocsiban, nem is vagyok elragadtatva egy újabb séta ötletétől, de azért kiszállunk az autóból és neki indulunk.
felmászunk a lépcsőkön, a várfalon lévő egyik kis kapun keresztül lépünk be a városmagba és már nem bánom egyáltalán, hogy eljöttünk. tökéletes középkori hangulat, tekintettel az aránylag késői időpontra, még a túristák létszáma is elviselhető.
ez az a város, ahol kifejezetten szeretnék élni, még akkor is, ha folyamatosan túristákat kellene kerülgetnem. mondjuk a fenti képen lévő házak egyikében, ha választhatok, akkor jobbról a második, vagy a harmadik.
akármerre jártunk focizó gyerekekkel, srácokkal, lányokkal, fiatalokkal, öregekkel mindenhol találkoztunk, természetesen san gimignano sem volt kivétel. egy biztos, az itt felnövő srácok a pontos passzok mesterei lesznek, mert a falakon belül egyenes rész nem nagyon van, pontatlan passz esetén lehet futni a labdáért.
végül egy részlet kedvenc boltomból, a képen szappanok:
halálosan fáradtan értünk haza, mintegy 13 órát császkáltunk, utaztunk, zötykölődtünk. a hazafele út is kalandos volt, alig találtuk meg a helyes irányt. 10 után voltunk "otthon", kész szerencse, hogy vacsorához, borokhoz, beszélgetéshez még volt azért energiánk.
