korán keltünk pénteken, 10.15re már a libegőnél kellett lennünk. fellibegtünk jános-hegyre, átszaladtunk az úttörővasúthoz, hogy két megállót megtegyünk vele csillebércig.
mondta nagyobbik, de nem hittem volna, hogy a kalandpark tényleg pont az állomás mögött van. pedig ott volt. pontosan mögötte.
nem húzom az időt, bementünk, jelentkeztünk, majd azon kaptam magam, hogy korrigálok, nem öt mászó lesz, hanem hat. én is mászni akarok! felvettem nemkárérte nadrágomat, megkerestem edzőcipőmet - kidobom, évek óta utálom, fél órán túli viselésre nem alkalmas -, mászni akarok!
felkerül rám is a hevedergatya, a sisak és már mehetünk is a gyakorló pályára megtanulni a fogásokat. nem, attól nem félek, hogy nem tartana meg a biztosítás, pedig ezt velem külön is kipróbáltatják. így jár aki megkérdezi, hogy biztosan elbír-e az az izé nagyobb súlyt is. a tanuló pályán az átlendülés gyakorlásánál majdnem feladom az egészet, valószínűtlennek tűnik, hogy én akár két méteren is megtartsam magam egy kötélen pusztán a karom erejével. (a kék pályán szerencsére nem kell tartani, ott nagyobb a táv jóval, de lehet ülni a hevederben).
aztán irány a kék pálya, a felnőtt kezdő. mindannyian azon megyünk, még kisebbikem is, aki magassága alapján már épp választhatja ezt a pályát is. természetesen ő rohan előre, elsőnek mászik felfelé.
megyek én is, mögöttem nagyobbik és barátnője, biztosítanak. rá kellett jönnöm, hogy két vékony drótkötélbe kapaszkodva kényelmes a járás, vannak ennél sokkal rosszabb dolgok. például amikor fa rudakra lépdelsz, mint létrafokok vannak előtted, de a fokok egymással nincsenek összekötve. majdnem megtanultam spárgázni.
annyira el voltam foglalva azzal, hogy egyik fáról átjussak a másikra, hogy a tériszonyomra alig jutott időm, szinte mintha nem is lett volna.
egy akadály volt, aminek többször futottam neki, az utolsó. kötélből készült hálón kellett átkapaszkodni a másik fára. a drótokra simán léptem, de mikor bal lábam elérte a kötelet és nehézkedni akart visszakoztam. annyira bizonytalan volt az egész, hogy nem mertem átfogni rá. másodszorra sem, de harmadszorra elszántam magam. kínszenvedés volt! nem túl edzett fáradt karjaim nem akarták tartani súlyom, ráadásul hiába mondták, hogy a felső részén próbáljak mászni én 'lecsúsztam', így ahhoz, hogy kilépjek a hálóból rá a drótra majd a platóra még feljebb is kellett kínlódnom magam. szégyenletes volt és szörnyű! aztán már csak egy csúszás jött, a pálya legjobb része, na az nagyon ment!
a csúszás annyira jó, hogy nagy elhatározással elindulok a csúszópálya - öt csúszás egymás után - felé, nagyobbik barátnője jön velem. cél utolsó csúszás fája, de egy szinttel feljebb. megyek előre, a második szint előtt visszafordulok, engedem előre a fiatalságot. közben kisebbikem is megérkezik, ő már két pályán is túl van - összesen négyet teljesített, messze ő volt a legjobb mindünk közül -, csúszni akar, felmászik, megelőz mindenkit. én közben pihenek az alsó szinten, majd próbálkozom újra. nem, nem merek felmászni a következő szintre, nem érzem a biztonságot. szégyellem magam, csúszok egy utolsót, fényképeztetek magamról egy V betűset, majd leszerelek.
legközelebb - ősszel tervezzük a visszatérést - felmászok a csúszópálya kiinduló pontjára. fogadom! és ha már fent vagyok, természetesen, csúszom, de végig!
(a következő képen épp egy könnyű pályának indulok neki)
többségünknek elég volt egy óra, de kisebbiknek is csak egy fél órát kellett ráfizetnem. jól elfáradt mindenki, a kalandpálya jó program.
a kaland jegyében már majdnem itthon, útban a fagyizó felé, a 10es útra való kikanyarodásunk előtt másik autóból veszettül integet nekünk valaki. jobb hátsó szinte teljesen lapos. kicsit még gurulok, míg meg tudok állni, kiszállunk, tanakodunk. nagyobbik tétovázás nélkül nyúl a pótkerék felé, tudja hol van, hogyan nyílik, szedi ki, veszi az emelőt, cserélné a kereket. a döbbenettől először nem jutok szóhoz, majd gyorsan próbálok felnőtt(ebb) pasit is keríteni a cseréhez, sikertelenül. kölyök csavarokkal nem boldogul, próbálok idegen pasi segítséget is szerezni, aki élből visszautasít, de miután mondom neki, hogy csak csavarok lazításához kell, akkor kötélnek áll. (na ennyit arról, hogy valaha azt mondogattam, hogy ismerkedésre legfeljebb csak egy útszéli defektnél van esélyem) lazítás nem megy, mikor már a szerszám görbül feladjuk. következik az opel assistance, aki nálunk a sárga angyal névre hallgat. egy óra és megérkezik, 10 perc alatt kicseréli, hurrá, mehetek tovább. fiatalság ekkorra már otthon, mire nem jó, ha majdnem a falu szélén robban le az ember!
a kora esti szunyókálást követően 11kor autóba vágtuk magunkat - nagyobbik+bnő, kisebbik és én -, irány a körút, combino kígyót akartunk nézni. fél12 után vagyunk nyugatinál, cikkek szerint éjfélkor lesz a buli. megállóban már kopasz, sötét öltönyös, erősen bkvs fazonú emberek nagyobb csoportban. a villamosok járnak, viszik az embereket. éjfél körül megkérdezzük urakat, mondják fél1kor lesz a sor, a futás. kisebbik nyűgös, mekivel élénkítem, sikeresen.
fél1 és a villamosok még csak sorakoznak, jönnek a páratlanok moszkva tér felől, a páros oldalnak még se híre, se hamva. tűrünk, de 1kor feladjuk. vissza combinózunk a jászaira - sorszámos villamos volt és még szállított utasokat! -, beülünk az autóba, jövünk haza.
reggel indexen olvassuk, hogy a futók 1/4 3kor indultak, áldjuk az eget, hogy nem vártunk 1nél tovább és átkozzuk a hülye bkvt, hogy elrontotta bámészkodásunkat a késéssel.
péntek 13hoz képest azért kifejezetten jóra sikerült ez a nap.
