kezdjük a keddel. munka helyett látogatás a balesetiben, viszem kölyköt az igazi dokihoz, vasutas volt, nagyobbik barátnőjének apukája - szintén vasutas - intézte, hogy mehessünk. tegeződünk, régi vasutasok között mi más lenne várható, ő állítólag rám is emlékszik nem csak kölyök apjára, én sajnos nem.
a baleseti bár régi és nem túl szép, mégis nagyságrendekkel jobban néz ki a jánosnál. az emberek - nővérek, dokik, biztonságiak, beteghordók, nem a betegek - is sokkal normálisabban néznek ki és viselkednek, mint a jánosban. mondjon bárki bármit, szerintem a környezet igenis kihatással van az ott dolgozók - élők - kinézetére, stílusára, mentalitására.
szerencsére nem hívnak be bennünket soron kívül, protekciónak elég annyi, hogy tudom hova kell menni, több, látványosabb igazán nem kell. szerencsére barátnő apuka előre figyelmeztet, meg ne próbáljak bármit is adni hála gyanánt, ez a doki eleve allergiás rá, volt vasutasoktól pedig különösen. megkönnyebbülök, hálapénzben eleve nem vagyok jó, nagyon ritkán kapott tőlem doki ilyesmit, akkor is leginkább a gyerekekkel összefüggésben, a szülésen kívül, természetesen. de én a szülésnél is megkérdeztem, hogy mennyi, aztán fizettem, mint a katonatiszt.
itt most nem kell.
nem is tudtam volna hogyan, egy volt vasutasnak szerintem is sértés lett volna dugni bármit. örülök, hogy egy véleményen vagyunk.
doki leszedi a gipszet, alaposan megvizsgálja a térdet - mondom _alaposan_! -, észreveszi, hogy a másik is eleve laza, ő az oldalszalag szakadásában biztos - neki hiszek -, rögzítőt ír, gyógytornásszal beszél, ultrahangot rendel (kiderítendő, hogy nincs-e porckorong gond is).
a rögzítőért nem nekem kell szaladgálni, gyógytornász intézi, mire én pénzt kerítek ő már a kölyöknek magyarázza hogyan kell beállítani, szaladgál a pénzemmel, hogy felváltsa, pontosan ad vissza, garanciát magyaráz, számla ugyan még nincs, de hatszor leegyezteti velem, hogy hova teszi le, ahol felvehetem, rendes és kész.
kérem dokit beszéljen a gyerekkel, olasz-magyar meccsre akar menni, látva az eredményt így utólag - sem - csodálom, hogy ott akart lenni, bár a fő hajtóerő az volt, hogy bnőtől kapta a jegyet névnapra, szóval meccsre akar menni, meg ifitáborba, én meg a pihentetés mellett lennék. doki mondja, hogy az ő felelőssége, térdből több van, meccsből, táborból meg csak egy, döntsön. ha gáz lesz, akkor ők mindent megtesznek majd, hogy segítsenek, a fájdalmakat meg majd elviseli. kicsit haragszom, jobb lett volna ha kategórikus, de be kell látnom egy 185+ cm magas 16+ évessel ez nem egyszerű.
aztán a kocsiban még vitatkozgatunk az elmenéseken, gyerek dühös, én ideges, nem boldogulunk. aztán este mikor haza érek már ő bocsánatot kér - ritka alkalom -, én megértem, mindketten lehiggadtunk, értelmesen megbeszéljük a dolgokat, persze mindenhova elengedem, ő meg megígéri, hogy hűdemennyirenagyon fog vigyázni magára. persze a biztonság kedvéért még _a_ barátnőjére és barátnőire is rábízom majd.
aztán miután kitettem őket - mert _a_ barátnő is velünk volt - a lakásban elrohantam 3ra dolgozni.
munka után GYvel tornáztunk, áztattuk magunkat a jacizziban, gőzöltünk, belógtunk az infra szaunába, majd kisimulva - én idegileg - távoztunk. hazafelé még beugrottunk a tescoba, ahol igazi bor leértékelés ugyan nem volt, de így is vettem egy vesztergombit vasárnapra, a többi vörös beszerzése péntekre halasztva.
itthon pedig jött a már említett egymást megértő beszélgetés.
(a folytatás kékhalál miatt elveszett, reménytelen kísérletet teszek a pótlásra)
szerda: pedig kedden este még megpróbáltam variálni, de apja vitte gyereket 11re ultrahangra, én meg próbáltam magyarázni magamnak, hogy nyugi, nem csak én tudok mindent rendesen elintézni, ha a gyerekeimről van szó. ebben azért továbbra sem igazán hiszek.
ezen a napon volt munka, teljesen érdektelen, már csak azért is, mert az igazán fontos dolog már hajnali 9 körül megesett.
találkoztam az öcsivel!!! két és fél hét után!
reggel még mosást raktam be, száradt ruhát szedtem le és egy hirtelen ötlettől vezérelve azt nem hagytam lent a pincében - mint szoktam -, hanem felvittem. nagyobbik már zuhanyozik, kiabálok neki, mire az emeletről majdnem a nyakamba ugrik a kisebbik, kiabálva anyaaaa! szalad lefelé a lépcsőn, ugrik az ölembe, ölelünk, nyalunk, falunk. sajnos csak 10 percig, indulnom kellett dolgozni. apjának örök hála, hogy mielőtt elvitte volna nagyobbikat a vizsgálatra még bedobta előtte kisebbiket, majd távozott egy órára intézni valamit.
alig bírtunk elválni, megint éreztem, utálok dolgozni! pedig nem is. annyira.
