ébredés, eszmélés fél10kor a szobában, meglepetés, semmi rosszullét, altatás utáni kóma, hányás, egyéb szarság. állapotom éber, csacsogós - meglepetés 1.

viszont miért nem tudok levegőt venni? ásítani? levegő épphogy be és már ki is. mi lett a nagy lélegzetvételekkel? és miért érzem úgy, hogy tüdőmet összetörve rakták vissza mellkasomba? - meglepetés 2.

délután még mindig fekszem, szigorúan hanyatt, család látogatásakor felüléssel próbálkozom, megy is, aztán jön is a szédülés, vissza az egész. de ha ülés nincs, akkor állás sincs, menés sem, wc sem. tál van, amikor nagyon muszáj - meglepetés 3.

nagyon, nagyon pocsék első napom volt. aznapom. a legnagyobb fájdalmat jobb vállamban éreztem. igen, a vállamban. oda sugárzott ki valami de annyira, hogy ...., szóval nagyon. ez, hogy a vállam fájt a legjobban volt az utolsó meglepetés.

amit nem közöltek előre az a tüdő. na meg a máj, bár azt gondolhattam volna.
a nagy levegőkkel napokig gondom volt. mint egy nővér elárulta, mikor kilyukasztottak akkor egyúttal valami gázzal fel is pumpáltak. na ez a gáz nyomja felfelé az ember rekeszizmát, nyomja össze a tüdőt, vagyis az érzés, hogy ugráltak rajta, kapacitása a szokott ötöde és még gombostűkkel is kibélelték, nos ez a sok érzés mind normális. másnap, mikor már felkeltem, jött a tanács, mászkáljak, akkor hamarabb elmúlik.
nekem napokba került, mire újra felszabadultan tudtam ásítani.

aztán a váll. na az volt egy hét is, mire belül a nemtom hol a nemtom mi meggyógyult annyira, hogy hanyattfekve nem akart sugározni mindenképpen bele a vállamba piszok szúró fájdalmat.

a szoba két ágyas volt, szomszédom maga a megtestesült rendesség, tényleg örök hálám Piroskának, hogy folyamatosan töltött a poharamba fizet és figyelt rám, míg én mint egy hátára fordult teknős nyögtem az ágyban.

másnap reggelre nagyon elég volt a hanyatt pózból, nem látszott, de kitörő örömmel fogadtam a nővér felszólítását, hogy akkor mély levegő, benntart, felhúz, lábat lógat, magyarán felül, majd áll és irány a fürdőszoba.
5 perc sem kellett és végre a wcn ültem!
helyzet ami alázatra tanít és arra, hogy értékeljem az élet apró dolgait, örömeit.

a kórház: uzsoki új épület, a maga agyrém beosztásával (aki járt már ott és próbált önállóan megtalálni valamit, az tudja miről beszélek). szoba két ágyas, benne hűtő, tv, fürdőszoba. új minden, de persze azért beosztásilag szokás szerint el van cseszve az egész. a betegeket ágyastól tolják el műtőbe és hozzák vissza. a kétszemélyes szobákban az ágyak mozgatása művészet, átrendezést kíván. szekrényem ajtaja vagy nyitható, de akkor maga a szekrény nem elérhető az ágyról egy nehezen mocorgó egyednek, vagy fordítva. elérem a rajta lévő poharat, de ajtaját nem tudom kinyitni, fiókjából zsebkendőt elővadászni lehetetlen.

étkezés. khmmm.... ezt inkább hagyjuk. a kórházakban alkalmazott melegentartó tálcák, fedők, tálak, poharak eleve gusztustalanok, a bennük lévő löttyöket már meg sem említeném. nem tudom, hogy eljutunk-e valaha oda, h nem csak a környezet tiszta, rendezett, mondhatni kultúrált, de a kaja is gusztusos.

jut eszembe: a tvnek nem volt távirányítója, mivel a betegek ellopták. a pót távirányítót is. lettek volna megoldási javaslataim, de aztán befogtam a szám. mellékesen jegyzem meg, hogy a nővérhívón tv, meg rádió gomb is volt, szóval vettek valami klassz, szofisztikált rendszert, aztán jól nem üzemelték be az egészet. (ha valami baj van akkor a piros gombot nyomja meg! a többi csak dísznek van, gondoltam magamban. emiatt kár volt a régi klasszik gombokat kicserélni)

doki kedves volt, rendes volt, cipelte táskámat, értette humoromat, jól elvoltunk, aztán én jól nem adtam neki semmit. pénteken, mielőtt elengedett volna átkötözött édes kettesben, de nálam nem volt semmi. se pia, se pénz. varratszedéskor meg tömeg volt, igaz erre eleve készültem, mármint a tömegre, mert nálam se pia, se pénz. ettől függetlenül barátságos kézfogással és őszinte mosollyal búcsúztunk egymástól.

de még a varratok kiszedése előtt: péntektől itthon, 3 napig este lázasan, a vártnál jóval szarabbul. ki hitte volna például, hogy tényleg szar lesz vezetni? már a hazajövetel is kész tortúra volt, összeszorított foggal épp, hogy csak kibírtam.

utójáték: a sebészeti ambulancia egy udvari kijárathoz vezető folyosón van. 50 ember várakozik nagykabátban, ajtó folyamatosan nyílik, záródik, hideg, huzat, van minden, ami a kellemes várakozáshoz kell, csak elegendő szék nincs, hogy legalább ácsorogni ne kelljen órákig.
időre rendelnek oda, aztán jól nem hívnak be. mondják ne erőlködj, nekik névsoruk van, mindenkit sorrendben szólítanak. aztán amikor már a több mint egy órával utánam berendeltek is bejutnak, akkor csendben megkérdem a kilépő asszisztenstől, hogy ugyan meddig várjak még? mert várok én, csak szeretném tudni meddig? érdekes módon 10 percen belül sorra kerülök.
ennyit az időpontról a listáról, meg mindenről.
lenne még mit csiszolni a működésen.

egyébként minden rendben volt és még uzsokival is elégedett vagyok. tanulságnak annyi, hogy májra nagyon kell vigyázni, annál szarabb, mikor az fáj nincs. már tudom.