tegnap éjjel fél11kor csörög telefonom, fiam barát-barátnője keres, gond van, óriási gond, a vasutasoknak - az egyik csoportnak - felnőtt kísérő kell, annak hiányában elmarad a pénteki kirándulás. kell valaki, aki a lebetegedett felnőttet pótolja, teljes a kétségbeesés, de hátha én....
miért gondolták, h pénteken, ami munkanap és én ugyebár mindig dolgozom, ráérek?!?!
persze vállaltam. mert itt volt a péntek, amire szabadságot vettem ki. vállaltam, mert boldoggá tett, h eszükbe jutottam és segíthettem. büszke voltam rá, h eszükbe jutottam és nem féltek éjjel rámcsörögni. vittem kisebbikemet is, aki ezáltal átesett élete első csoport kirándulásán.
láblógató esős időben irány szentedre és a bkv múzeum. neve alapján unalmas helynek tűnik, de egyáltalán nem az! régi buszokra, villamosokra lehet felmászni, csengetni, áramszedőt húzni, csodálkozni, hogy régen mennyire figyeltek a részletekre a tuják esetében, mert azért a trolik és az orosz dizájn visszatekintve is elég puritánnak tűnik.
megtaláltam gyerekkorom kedvenc troliját, ültem újra a kalauz ülésén és kisebbikemet is elrángattam oda, hogy a legelső ülésen eljátszuk ketten a zötyögést. megint elmeséltem neki, immár a járművet is megmutatva, hogy ez az, ez az a troli, ami rendszeres hétvégi programként szerepelt nálam, anyukámmal szombaton, vagy vasárnap mindig elmentünk hetvenkettestrolizni (nem származom gazdag családból).
a marcipán múzeumba már nem mentem be, egy rendes vendéglős két oldalsó asztalát odaadta nekünk, hogy esőtől védett helyen csinálhassuk megy a kölykök ebédjét, amit utána egy kicsit tágasabb fedett átjáróban fogyasztottunk el.
játékra eső miatt nem volt mód, a tervezettnél hamarabb indultunk haza, de a nap akkor is jó volt. semmi extra, csak jó.
és a jó érzés, hogy eszükbe jutottam, hogy én jutottam eszükbe, tart még most is.
