hivatalosak voltunk tegnap nagyobbikom barátnőjének 18. születésnapjára. két hete élt a meghívás, én onnantól kezdve pörögtem rajta. beszálljak-e a kaja költségbe, vagy sem? egyáltalán megkérdezzem-e, vagy sem? persze ők hívtak meg, de akkor is, lehet, h elvárják?
aztán mikor odaértünk kiderült, h nem családi vacsira szólt a meghívás, hanem családi és baráti vacsira, svédasztallal (fizetés kérdése azonnal megoldódott), rengeteg vendéggel. áldottam eszemet, h virágot vittünk annak ellenére, h a köszöntésen mi már pénteken túl voltunk. (részemről jegesmedve sapka - úgy hordanám, csak a korom már nem engedi -, torta adódott az ünnepeltnek)
aztán jött a másik rémület, itt vagyok ezer ember között, vegyülni kellene, beszélgetni, de ez nekem nem megy. rátapadtam kisfiamra, aki összeismerkedett egy nálánál is kisebb fiúval, így az első fél órában velük legóztam és csodáltam a birodalmi lépegetőket. vegyülés címszóval időnként nagyobbimékhoz verődtem és hallgattam a szombati buli történeteit. volt vagy két felnőtt is, akivel szót váltottam. az egyik a kisfiú apukája volt, a másik egy korombeli ex-vasutas, aki elsőre egyáltalán nem biztos, h megismert.
én voltam az a felnőtt (a kisfiú apukáján kívül, bár még ő sem volt folyamatosan jelen, csak én) aki teljes lelkesedéssel csocsózott az ifjúsággal.
időnként nagyobbikom megszánt, jellemzően az étkezések alatt, mikor is nélküle egyedül ücsörögtem volna az asztalnál. de ő rendes volt, még beszélgetett is velem, illetve jó időt elszórakoztunk azzal, h két iphone-t összehangoljunk, közös játékra kényszerítsünk (bnő azt kapta születésnapjára, neki meg már volt, jószívű anyukájának köszönhetően).
persze azért voltam egyedül is, így volt időm megfigyelni, hogy hogyan is működik egy család+baráti kör. működik. úgy, ahogy én mindig is szerettem volna.
azért szar érzés látni mindig, mennyire magamnak való alak vagyok. akarnék én csatlakozni ilyen falkákhoz, nagyon is akarnék, de valamiért nem megy.
