miközben kiugrottam a kádból és hörögve lerohantam a lépcsőn és a kanapéra dőlve próbáltam levegőhöz jutni azon tanakodtam, hogy milyen hülye halál ez. meg azon, hogy mint lehetne megoldani, hogy a kölyök, aki rémülten állt mellettem és kérdezgette, h anya mi van, ne traumaként élje meg az egészet.
meg azon is tanakodtam, h vajon eszébe jut-e, h hátba veregessen - erőteljesen -, esetleg a filmekből látott átölelem és megszorítom módon megmentsen.
még a kádból való kipattanáskor ugrálni is próbáltam kicsit, hátha az a mozgás elmozdítja a légutamat tökéletesen fedő paprika darabot. de nem.
kölyök természetesen normálisan reagált, rémült volt és bénult, csak kérdésekre futotta, én veregettem mellkasom, aztán egyszer csak kis levegő jutott már tüdőmbe, úgyhogy megpróbáltam kimondani, h vizet. kölyök nézett rám és semmit nem értett belőle. vizet! vizet! mire ki tudtam mondani úgy, hogy meg is értse már tudtam, rendben lesz minden.
lerogytam a lépcsőre, aztán miután a kezem már nem remegett visszamentem a fürdőszobába.
tegnap majdnem megfulladtam.
