4 kiló mínusz. ebből kettő olyan amit még sosem vesztettem el. cél őrizni és növelni az értéket. tovább, tovább, tovább.
jól telt a hét. kétszer kilógtunk - sztornó és egyetleneim a művészben -, egyszer dögönyöztettük magunkat, tornáztunk naponta - duplát - és koplaltunk szorgalmasan. na jó, nem koplaltunk, csak ettük amit adtak.
a jól teléshez hozzájárult, hogy hétfő reggel helyett pénteken este hagytuk el cuccainkkal gombásodó szobánkat - nem vicc! - egy quimby koncert erejéig. de erről az előző bejegyzés szól.
még koncert előtt hív kisebbik, szombaton foci lesz, meccs, meccsek, hívták őt is, hogy menjen játszani. látom amint örömében röpköd a szobában, lelkesedését leírni nem lehet. hívom edzőt, mondom természetesen megy.
szombat reggel már én ébresztem, még félig álmában átkarolja nyakam és súgja: nagyon hiányoztál! sosem volt még részem ilyen kedves fogadtatásban.
viszem a találkozóra, a szó szoros értelmében beszáll a buszba.
a délutáni hazatérés már nem ennyire vidám. látom amint közeledik, hogy nem boldog. megijedek, tán nem hagyták játszani. de hagyták. de nem nyertek. pedig ő úgy szeretett volna egy macis érmet. de bénák voltak. csak két gólt rúgtak és volt, hogy hetet kaptak. vígasztalom, de nem sokra megyek vele. este sírva alszik el. bíztató csak annyi, hogy a kedve azért nem ment el. azt mondta: annyira szerettem volna nyerni; annyit futottam majd összeestem és még a buszon is majdnem elaludtam; mindig cserének állítottak be; drágám! ő volt az egyetlen elsős a csapatban! tény, nem túl ügyes, de remélem lelkesedését értékelik. most valaki helyett hívták be, de talán maradhat a csapatban.
nem könnyű az elsősöknek.
nagyobbikkal meg halálra morogtam magam hétvégén. de rondán szarban hagyott, legalábbis kellemetlen helyzetben, bár azért a végkifejletet magamnak is köszönhetem. rá sem kellene hallgatnom. időnként.
