mert persze az volt még vasárnap előtt. run érkezett amikorra ígérte és mivel éreztem, hogy pontos lesz csak 10 percet kellett rám várnia, míg elkészültem teljesen. irány az indiai étterem. imádom! hangulata a helynek alig, mindig túl halk, túl feszélyezett - igaz a dob utcai meg túl hangos és túl nyüzsgős -, de a kaja annyira finom, hogy azért mindent elnézek. rendelünk, úgy hat emberre való adagot, pusztítunk tisztesen, de még így is van mit csomagolniuk a végén.
irány az ericsson stúdió, a csábítás művészete. időben érkezünk, elvégre széket foglalni érkezés sorrendjében lehet, így sikerül fél órát ácsorognunk az előtérben. vígasztal, hogy nem vagyunk egyedül. a várakozás alatt sikeresen látogattam meg a férfi wc-t, ami ott - utólag meglepően - tiszta volt. titokban hálát adtam az istennek, hogy a fülkéből kifelé csak a magányos piszoárral szembesültem és nem egy hapsival, aki épp a dolgát végezte. igyekeztem fesztelenül és természetesen kilépni az ajtón.
7kor még mindig az előtérben ácsorgunk, büfés néni megnyugtat mindenkit, várjunk nyugodtan, a beengedő késik. várunk. majd szólunk néninek, hogy kopognak az ajtón. belülről. nem akarja elhinni, de erősködünk. elhiszi, odatotyog, benyit. a másik oldalon a színész, ők már kezdenének. mindenki vár. beengedő késik. más pedig nem engedheti be a tömeget, a rend az rend.
megérkezik, beözönlünk, kis helyezkedés és kezdés.
nem ragadott meg a darab, ezt be kell vallanom. abigél. a feleséget játszó színésznő abban volt a 'jelentem nem halok meg!' lány. újranézem, akkor majd nevét is megjegyzem. igyekszem.
színház után haza, run peszgő, én vörösbor. beszélgettünk. az ital fogytával - én - egyre inkább összevissza. a világot nem váltottuk meg, de pasik elemzésében jók vagyunk. már csak kezelni kellene tudni őket. vagy érteni? vagy magunkat?
vagy.
