"– Abigél nem árva, ha a férje… ha a fia… ha nincs is igazi családja már. Abigélt mindenki szereti. Én a legjobban.
A nagy zöld szempár pillantása ráfordult, és Horn Mici felnevetett. A régi mókás nevetése volt, amitől úgy idegenkedett eleinte.
– Te a legjobban? Bizonyos vagy benne? Te csak a hősöket szereted, kis Vitay, a csinos fiatal hadnagyokat, jókedvű, bolondos asszonyokat, akik táncolnak, meg pimasz hangon beszélnek az igazgatóval, és nem engedelmeskednek senkinek. Zsuzsanna szereti Abigélt, Vitay, Zsuzsanna, aki akkor is ráismert már és féltette, mikor mindenki elhitte a komédiáját, és azt gondolta róla, szentimentális vén szamár.
Elhallgatott, az indulat elfojtotta a szavát. A kislány csak állt előtte. A felismerés, amely végre elért a tudatáig, olyan nagy volt és olyan megrázó, mint semmi ebben az iszonyú és gyönyörűséges hét hónapban.
– Te szereted Abigélt? – kérdezte Horn Mici. – Hisz eddig a percig azt képzelted, hogy én vagyok az. Én, és nem a legbátrabb és legtisztább szívű férfi, akit valaha ismertem.
Felállt, nyújtózott egyet, lépett is egypárat, mintha maga is le akarná vezetni valamiképpen a felindulást, ami akarata ellenére elfogta. Már mosolygott megint, mikor visszanézett a kislányra.
– Menj aludni, Makó Anna, ezek nem voltak könnyű órák. Nemcsak neked. Senkinek közülünk.
Megint felkísérte, mint először, Gina megállt előtte, mikor távozni készült. Csak állt, kétségbeesetten törte a fejét, hogy mondja meg neki, amit szeretne.
– Ne szólj – ingatta a fejét Horn Mici –, nem kell mindig mindent megfogalmazni. Próbálj aludni.
Eloltotta a villanyt, hogy kinyithassa egy résre az ablakot, mikor egyedül maradt. Áradt megint a jeges márciusi ibolyaillat, mint otthon – otthon? – a Matula kertjében. A hold magasan járt, a kislány nézte az eget, s mélyeket lélegzett a mindent ígérő és mindennel fenyegető tavaszi éjszakából. „Apám – mondta magában –, igazi apám, akinek holnaptól fogva elhagyom a nevét, hiszen én Makó Anna lettem, születtem Bolitán, apám, te igazi, azt írtam róla, gyáva és buta, azt mertem írni róla abban a dolgozatban, amelyet a püspök is elolvasott. Apám, igazi apám, te ott a távolban, annyiszor sértettem meg, ahányszor csak alkalmam volt – mivel tudom valaha jóvátenni, hogy csak most ismertem fel Kőnig tanár úrban Abigélt?”"
mert nekem ő mindig abigél marad
