a bezártságnál csak a sötétséget utálom jobban, vagy fordítva. de ha sötétben vagyok bezárva, akkor az a legrosszabb. na ezért volt meglepő, hogy nem estem pánikba.
valahol az ébrenlét és az elalvás között voltam, az utóbbihoz kicsit közelebb. álom lehetett a sötét szoba, de valóság volt a kilincs keresése. valahol a fejem fölött kellett lennie, emlékeztem rá. de nem volt. fogtam, tapogattam a mögöttem lévő rácsot, a cirádákat, de kilincs nem volt. csak sötétség.
és akkor azt éreztem, hogy meg fogok fulladni, na és ekkor nem estem pánikba. ott kell lennie a kilincsnek, gondoltam. legfeljebb végigtapogatom a falat, de lesz kilincs.
és ekkor jutott eszembe, hogy ha ez a szobám, akkor balra lámpának kell lennie. tapogatózás, nem rövid, kapcsoló és már ülök is világosban, dobogó szívvel, de boldogan a szobámban.
na azóta nem engedem le teljesen a redőnyt.
