kedves autós társam kanyarodik rá a hungária körútra az arénánál lévő szép nagy kereszteződésben. a villamossínen megáll, nézelődik - nekik zöld, kanyarodnia, haladnia kellene -, majd mikor már a másik irányú forgalmat akadályozza szépen bekanyarodik elém. semmi bocsi, elnézést, semmi, csak jön. neki már rég piros. a sínen persze nem maradhat, de nem is maradt volna ott, ha nem áll meg magától.

hungárián haladni nem egyszerű és ezt még a lámpák is nehezítik. meg az autóstársak. említett úriember keres az autóban, de veszettül valamit. haladni nem halad, csak mikor már több méter üres út van előtte, akkor is lassú, megfontolt.
aztán a következő lámpánál kotor megint és gurul hátra. gurul. duddantok, semmi. gurul rendületlenül. duda hosszabban, semmi. ekkor szépen rátenyereltem a dudára és nyomtam, nyomtam. a hangzavar megzavarhatta, felkapja fejét, körülnéz, majd csak után lép rá a fékre. az utolsó pillanatban. tényleg. én már épp álltam bele az enyémbe, hogy legalább a mögöttem állónak ne toljon neki.

haladunk tovább, bocsi nem volt, úr kotor és elegáns mozdulattal dobja ki a talált szemetet az ablakon. (nézem a kocsi fenekén a koronás címert és az jut eszembe, hogy ennek büszke felragasztása helyett inkább vigyázna az országra és jutna eszébe, hogy nem kellene teleszemetelni)

aztán sávot vált. beengedig. nézem, ül az autóban, izzad, másodpercenként törli homlokát, láthatóan fogalma sincs arról, hogy az úton nem ő az egyetlen közlekedő.

aztán elkanyarodtam.