na és mi lesz a szilveszterrel? (kivételesen most nem ez a címben jelölt mondat)
talán játszani fogok egész éjjel, vagy megnézem egert, talán pár forralt bor után nem riaszt vissza a minaret. (zárójelben - de tulajdonképpen egyáltalán nem abban! - itt hála Tnek, aki hajlandó lenne debrecenbe utazni velem holmi babok miatt, csak mert nem veti meg a karácsonyi vásárokat és a forralt bort. még akkor is, ha különleges áldozatként a vissza út is az ő felelőssége lenne.)
kivel? mondom a választ.
és itt jön megint a szemrehányás, hogy pasival kellene. hümmögök.
de miért nem? nincs rá időm; nincsenek normális pasik. 
kéthetente van három napod. nincsenek normális pasik. olyanok, akik nekem kellenének nincsenek.

na ezzel a kérdéssel van tele a hócipőm! miért vagy te még mindig egyedül?

hát, kérem, csak!  és akinek a válasz nem tetszik, az ne kérdezzen többet, akkor nem kell hallania többet a választ!
nem érdekelnek az elvárások! nem kötök kompromisszumot! igen, akarok igazi, valós, rendes, minden normális elvárásnak megfelelő jelzővel ellátott kapcsolatot! de ettől még nem fogok elfogadni valakit, akárkit, bárkit, akit nem akar minden porcikám és érzékem!

unom és utálom - hallgatom magamtól is eleget - a kérdéseket, hogy mikor lesz már...? ... valaki?

valaki lehet akárki is.
akárki sosem lesz.
bárki is kiesett.

hogyan mondja meg az ember az anyjának, hogy nem akarja többet hallani a kérdést, hogy miért nincs valakid? majd lesz. ha megtalálom. ha megtaláljuk egymást.
ha meg nem, akkor így rendeltetett és kész. sok, sok év tanított meg arra, hogy nem a kompromisszum, nem az a lényeg, hogy legyen valaki.

nagyon nem az a lényeg.