általában én udvarias vagyok és előzékeny. utcán, boltban, autóban, mindenhol. tolakodni is 'csak' piáért szoktam, néha pólókért, de csakis sormentes tömeg esetén (lásd sziget).
udvarias, de dühít, ha erre szarnak, természetesnek veszik. mint a ma reggeli óriás audis, akit beengedtem a sorba.
vagy a ma esti néni, meg lánya az áruházban. állok a pénztárnál, kosaram egy olyan kassza felé tendált, ahol a pénztáros épp kipakolt. pakolt, aztán nyitott. a nyitást megelőző pillanatokban ért mögém, mondom mögém!, a néni és talán a lánya. tanakodnak nyit-e a pénztár. orrom alatt dörmögtem, én is azt várom. aztán a nyitás után ahelyett, hogy nyugodtan odatoltam volna a kosaram intettem nekik, menjenek csak! pedig fiamért siettem és kosaramban jóval kevesebb cucc volt, mint az övékben. meg én is voltam ott előbb.
az intésre kikerülnek, komótosan pakolnak és _egyetlen_árva_köszönöm_ nem sok, annyi nem hagyja el a szájukat. semmi.
pár perc múltán idős nő észbe kap - addigra én dühömben másik sorba álltam -, odajön és mondja, ők már végeztek. mármint a kipakolással. erre dünnyögtem vmi olyasmit, h nagyszerű, de mikor előre engedtem őket akkor elég lett volna egy köszönöm. mit gondoltok mi volt erre a válasz? egy köszönöm? dehogy! néni közölte, hogy ám ő alig áll a lábán. és kész. ennyi. magyarán teljesen természetes, hogy nekik járt ez az előre engedés. alapértelmezésként.
na ilyenkor érzem magam igazi, tősgyökeres baleknak.
