visszatérve a szombati filmre. nagyobbikom már látta előttünk, neki nem tetszett. voltak is fenntartásaim, mikor kisebbikemmel mégis beültünk rá.
aztán elindult a film, engem pedig elvarázsolt a történet, minden pillanatát élveztem, a végén pedig olyan elégedettséggel távoztam a moziból, amilyennel már régen. (talán ennek is betudható a táska elhagyás és kész szerencse, h rendes emberek jóvoltából a mozi okozta jó érzés nem, hogy eltűnt volna ezen affair okán, hanem még erősödött is. de ez egy másik post története, menjünk vissza a filmhez.)
több dologért vagyok hálás az alkotóknak:
1. a(z egyik főszereplő) egy öregember, nem fitt, nem vagány, csak öreg és mogorva is, mert felesége, az egyetlen ember, aki őt igazán szerette és akit ő is szeretett nagyon meghalt. most meg még a házát is elvennék, irány az öregek otthona!
2. a (másik) főszereplő egy gyerek, egy cserkész, aki kövér (igen, kövér! nem duci, mackós, semmi ilyesmi, simán kövér!), szemüveges, talán ezeket kompenzálandó túlbuzgó, de inkább a szája nagy, mint a tehetsége.
3. aztán ott van a kutya alakja, mert kutya rengeteg van a filmben, de _a_ kutya csak egy. ez a kutya nem szép, nem fiatal, nem formás. teste egy elhízott tacskóé, feje meghatározhatatlan, összességében első nézésre kissé ormótlan, ügyetlen, öregedő eb benyomását kelti az állat. le is nézik a többiek, szivatják rendesen.
4. és ne feledkezzünk meg a felfedezőről, aki a nagyapa gyerekkori példaképe volt, akit feleségével együtt bálványoztak, akinek hatására kalandokat, utazásokat akartak. erről a felfedezőről derül ki, hogy rossz és gonosz, a nagyapának csalódnia kellett példaképében.
5. amiért pedig külön hálás vagyok az az, hogy ez az ember nem javul meg a film végére. nincs nyáltenger, mikor is a fiatalkori ikon belátja, hogy mennyire rossz amit csinál, majd könnyek közt megjavul és immár megint alkalmas példaképnek. semmi ilyesmi nincs, amiért külön hála.
szóval jó ez a film, ajánlom mindenkinek, mert nincsenek benne szuperhősök, még a papa felesége is inkább helyes, mint szép. igen, a film azért is került hozzám, mert eltalálták a karaktereket.
a kisfiú pedig arról beszél egyszer a (nem létező) apukáját emlegetve, hogy bizony a legunalmasabb pillanatok a legemlékezetesebbek. az, amikor fagyit vettek és leültek az út szélére autókat számolni. kéket és pirosat. az nyert, amelyik többet számolt össze.
tényleg unalmasan hangzik, de tegyük a szívünkre a kezünket, nem tényleg ilyen szokott lenni egy pillanat, amire aztán olyan sokáig emlékszünk vissza jó szívvel?