talán ez hiányzik a netes ismerkedésből, ez a spontaneitás és ez az izgalom.
az összeakadó tekintetek a buszon, a visszanézések, hogy tényleg engem néz-e? az izgalom és a zavar, hogy akkor én most hova nézzek? a terv, amit pár megálló alatt kovácsol az ember, a visszapillantással összekoreografált leszállás, aztán az első két lépés, amíg még lesed, hogy leszállt-e utánad? két lépés, aztán megvonod a vállad, zsebre teszed a kezed és már csak arra figyelsz, hogy mikor kapsz zöldet. átmész, lassítasz, mert újra piros állja utad és őszintén meglepődsz, mikor mégis megpillantod őt a járda szélén, amint megáll a pirosnál és téged néz. a mosoly ennél a pontnál tovább vissza nem tartható, szinte ránevetsz, majd bebújsz a prémes gallérod mögé, elindulsz, mert közben zöld lett, de már tudod, hogy nincs menekvés, meg fog szólítani.
szia, ne haragudj, hogy megszólítlak, bemutatkozhatom? mindenképp! ... .... és esetleg megadnád a számod, fel is hívhatlak majd? merre mész? elkísérhetlek? meg, erre, el. de ha van nem szaladsz sehova, akkor akár most is beszélgethetünk kicsit.
így történt, hogy fél5kor elkezdték felpakolni a foteleket körülöttünk a Dürerben. Így történt, hogy klasszikus módon végigcsókolóztuk az éjszakát. természetesen cseréltünk telefonszámot is.
ez volt a szép rész. az izgalmas, a varázslatos, ami a netes találkozásokban valahogy nincs benne. a többi a hétköznap, a történet folytatása szempontjából már a kezdet helyszíne mellékes.
a fiú csóró. nem kicsit, nagyon. a pénztárcája kiesett az autómban, üres, de záloglevél van benne, 1.400 forintról. és most, hogy nem hív két érzés váltogatja magát bennem: a sajnálat, mert tetszett nekem, és a jobb is, hogy nem hív érzés, mert fényévekre vannak körülményeink egymástól. pedig tényleg tetszett nekem a fiú. a pénztárcát és a benne lévő papírt pedig vissza kell juttatnom, hátha ki akarná még váltani azt az ezüst láncot.
