elolvastam az új könyvet, pár perce tettem le. sokáig, 2 hétig tartott átrágnom magam rajta, pedig gyakorlatilag egy nap alatt kivégezhető, vastagsága látszólagos, csak a lapok adják, kevesebb papír is elég lett volna bele, a tartalom .... nos, az sem indokolja, hogy egy napnál tovább olvastam.
a depresszióról szóló könyv nagyon 'tetszett'. őszinte volt, segíteni akart, felismertetni, ha van mit felismerni, megnyugtatni, ha nincs. legalábbis én így éreztem, így is éltem meg.
ez a könyv csak zavarba hozott. van joga az embernek megírni úgy a saját életét, hogy közben óhatatlanul megírja másokét is? van joga kibeszélni olyasmit amiben más is benne volt és az nem beszélné ki soha? igen, bizonyos esetekben van. sőt, bizonyos esetekben választása sincs más.
nem akarom és nem is tudom megítélni, hogy ez a könyv ilyen eset-e. mindenesetre AGY azt valami olyasmiket nyilatkozott megjelenésekor, hogy segíteni akar, rávilágítani, hogy miért választanak sokszor rosszul a nők, miért maradnak benne egy kapcsolatban akkor is mikor abból nem, hogy öröm nem származik, de csak megaláztatás és fizikai erőszak van.
tán azért, mert nem vagyok ilyen helyzetben - szerencsére! -, de nem éreztem a könyvből ezt a segítséget. sokkal inkább éreztem az önigazolás kísérletét. de el lehet-e intézni mindent annyival, hogy 'pasi ügyekben HP vagyok'. ad ez felmentést minden alól? ha már felmentés. ... AGY - szerintem - ezzel a könyvvel azt is demonstrálni szeretné, hogy vállalja a felelősséget mindazért ami elmúlt. vállalja, hiszen a dolgok nem tőle függetlenül történtek, annak ellenére, hogy a könyv 90 %ában sodródó, kapcsolataiban akarattalan nő van előttünk. mégis, az utolsó mondatok után mint áldozat volt előttem. önmagának, démonainak áldozata.
nagyon tehetséges nő. nem szeretem így látni.
