XiV.kerület, hermina út. laborra mentem, focizik velem is rendesen az egészségügy, de ezt most hagyjuk. fél9 után nem sokkal vagyok ott, tépem a sorszámot, majd leülök a rengeteg várakozó közé a levegőtlen kis előtérbe. persze kint lett volna hely is, meg levegő is dögivel, csak éppen oda nem tettek kijelzőt, amiről látná az ember, hogy az ő sorszáma következik. apróság, de a dolgok minősége általában ilyen apróságokon múlik.

ülök, olvasok, hallom amint az egyik laboros mondja egy betegnek, hogy vegyen sorszámot, kérdésre válaszlva: mikor elfogy a sorszám bezárunk.
aztán 9 körül két hölgy kisétál az automatához, majd vissza.

9:10kor öreg néni jön, megy ablakhoz, hogy nem ad a gép sorszámot. hölgy ablak mögül: sorszám csak 9ig van. néni: akkor ő most mit csináljon? most végzett az orvosnál, az adott labor beutalót, nem tudott hamarabb feljönni. jöjjön holnap! de akkor az újra 300 forint, ugye? igen! ők nem tehetnek róla, 9ig van sorszám és kész. jöjjön vissza holnap!
az, hogy a néni bottal járt, azt is lassan, hogy nem tehetett arról, hogy a másik dokinál is lassan haladnak a dolgok nem szólt senki. meg persze emberségről sem, és az egészségügyisek mindenkit felülmúló - saját állítás szerint - áldozatvállalásáról sem. az már csak hab a tortán, hogy a nénin kívül senki nem érkezett 9 után, őt még igazán fogadhatták volna. csak egy csöppnyi együttérzés hiányzott. a néni nem vitt el volna több időt, mint az a morgás amit levágtak mikor valaki reggel és nem 12 és 2 között próbált leleteihez hozzájutni. jött a példa a bezárt közérttel, a hivatkozás az éhes betegek sorársa, majd jött a morgás, hogy na persze majd holnap az újság címlapján az áll, hogy megtagadták a leletek kiadását!

én meg álltam csendesen az ablaknál, vártam, hogy végre velem foglalkozzanak, hagytam, hogy tetszikelve beszéljenek velem és csak azon drukkoltam, hogy türelmem tartson még vagy 10 percig, mikor is túl leszek ezen az egész miskulancián.

legközelebb a neurológiáról jelentkezem.