wetpaint

a faszomért kell örökösen cinkelni a másikat! ha a rosszindulat fájna a fél ország üvöltene! az is faszság, hogy nem lehet elküldeni mindenkit a bús picsába!

nem tudom mitől vagyok ennyire kikészülve, de hetek, talán már hónapok óta nő bennem a feszültség.
talán a munka, a bizonytalanság, hogy mi lesz jövőre.
talán az, hogy gyakorlatilag kettesben maradtunk kisebbikkel. bár nagyobbik nem sokat időzött velem, akkor is másmilyen volt a ház, mikor ő is otthon volt. még ha ritkán is szánt rám időt, az akkor is gyakoribb volt mint most, hogy alig jön haza. nekem meg gyakorlatilag az egyetlen otthoni felnőtt kapcsolatom volt.
talán kisebbik felvételije, amire alig készül és ha így folytatja, akkor semmi értelme az egésznek.
talán mindezek együttvéve. és talán ha ez nem lenne, akkor egy szombati találkozás nyomán nem kavarodik fel bennem egy régi érzés, aminek folyományaként tegnap oda jutottam, hogy a monitoron egy képpel néztem farkasszemet és próbáltam elhitetni magammal, hogy az a szorítás belül, az nincs is.

talán ez hiányzik a netes ismerkedésből, ez a spontaneitás és ez az izgalom.

az összeakadó tekintetek a buszon, a visszanézések, hogy tényleg engem néz-e? az izgalom és a zavar, hogy akkor én most hova nézzek? a terv, amit pár megálló alatt kovácsol az ember, a visszapillantással összekoreografált leszállás, aztán az első két lépés, amíg még lesed, hogy leszállt-e utánad? két lépés, aztán megvonod a vállad, zsebre teszed a kezed és már csak arra figyelsz, hogy mikor kapsz zöldet. átmész, lassítasz, mert újra piros állja utad és őszintén meglepődsz, mikor mégis megpillantod őt a járda szélén, amint megáll a pirosnál és téged néz. a mosoly ennél a pontnál tovább vissza nem tartható, szinte ránevetsz, majd bebújsz a prémes gallérod mögé, elindulsz, mert közben zöld lett, de már tudod, hogy nincs menekvés, meg fog szólítani.
szia, ne haragudj, hogy megszólítlak, bemutatkozhatom? mindenképp! ... .... és esetleg megadnád a számod, fel is hívhatlak majd? merre mész? elkísérhetlek? meg, erre, el. de ha van nem szaladsz sehova, akkor akár most is beszélgethetünk kicsit.

így történt, hogy fél5kor elkezdték felpakolni a foteleket körülöttünk a Dürerben. Így történt, hogy klasszikus módon végigcsókolóztuk az éjszakát. természetesen cseréltünk telefonszámot is.

ez volt a szép rész. az izgalmas, a varázslatos, ami a netes találkozásokban valahogy nincs benne. a többi a hétköznap, a történet folytatása szempontjából már a kezdet helyszíne mellékes.

a fiú csóró. nem kicsit, nagyon. a pénztárcája kiesett az autómban, üres, de záloglevél van benne, 1.400 forintról. és most, hogy nem hív két érzés váltogatja magát bennem: a sajnálat, mert tetszett nekem, és a jobb is, hogy nem hív érzés, mert fényévekre vannak körülményeink egymástól. pedig tényleg tetszett nekem a fiú. a pénztárcát és a benne lévő papírt pedig vissza kell juttatnom, hátha ki akarná még váltani azt az ezüst láncot.

még van munkám - remélem sokáig! -, kinevezést nem, de dicséretet és köszönetet kaptam. remélem ez pár hónapra elég lesz.

nem megy nekem ez az átállás

csütörtök is törölve...........

persze mindezt csak a magam nevében írhatom:

nem, nem írtalak le, csak éppen nekem azt mutatja az élet, hogy vagy magad oldod meg a dolgaidat, vagy senki! és ha te leírtnak mondod magad, akkor én mit mondjak, aki soha nem voltam feliratkozva? az én mutatványom keményen egy bohócon nyugszik évek óta és nem várható, nem hogy artista, de még egy kiöregedett léggömb árus sem a gárdába.

ha pedig fel is tűnik valaki, akkor is az a biztos, amit te csinálsz, amit te nyújtasz, amid neked van. a másik segíthet, ha akar. de a gyereknek - akármilyen nagy is - a biztonságot te adod.

te a szerencsések közé tartozol, aki számíthatott és számíthat is a gyerek apjára. igen, számíthat rá. minden linkségével együtt. és ha valahogy sikerülne neki egyenesbe hoznia magát, akkor számíthatsz is rá majd a továbbiakban is.

de mi van, ha nem sikerül? tényleg rábíznád vakon a gyerek sorsát?

igen, lehet, hogy ódivatú vagyok, de szerintem gondoskodnunk kell gyerekeinkről.
meg szüleinkről is.
hogy aztán majd gyerekeink gondoskodjanak rólunk és az unokáinkról is. és így tovább.

legszívesebben én is elfutnék ez elől a felelősség elől, ha belegondolok mindig rámtör a rettegés és az előttem álló hétre gondolva pánik öntene el, ha hagynám. de inkább vörösbort iszom és nem gondolkodom.
na de visszatérve rád: ahhoz, hogy elindulj a saját utadon nem kell mindenedet beleölnöd. mi lenne, ha egy millát csípnél le? ha az elveszik - mert ezzel muszáj számolni!!! - akkor sincs vége a világnak. vmi okos embertől hallottam, olvastam egyszer, hogy vállalkozni abból a pénzből kell, amit ha elvesztünk még túléljük. mert ha túléled, akkor újra tudod kezdeni.

nekem sokszor jutott eszembe, hogy mi lesz, ha egyszer kiderül, hogy valami gyógyíthatatlan bajom van. erre, tekintettel a családomra, sajnos nem kis esélyem van, de ez megint mellékszál. volt, hogy azt gondoltam gyorsan utazni kezdenék, elvégre annyi mindent akartam látni. de kivel mennék? a gyerekeimmel (jelen esetben én írtam le magam, már tényleg nem hiszem, hogy lenne más, bármikor is), jön a válasz. de leginkább azért, mert ha kimért időm lenne hátra, akkor leginkább csak velük szeretnék lenni. aztán jött a gondolat, hogy ilyen esetben azt is tudni akarnám, hogy nélkülem is rendben lesznek. anyagilag is, annyira, amennyire lehet. mert az élethez pénz kell, én meg szeretném, ha jól élnének, már amennyire lehet.
na persze nem ilyen leegyszerűsített a gondolatmenet, de remélem érted.

magyarországon élünk, a mérleg másik oldalán lévő lakás itt soha nem csak "mindössze egy lakás". egyszer talán az lesz, de most még nem az.

nem mellékesen pedig: a döntést csak te hozhatod meg és ha például én azt mondom, gondold meg, akkor is csak barátságból mondom. aztán ha döntöttél, akkor majd jól megtámogatlak benne:)

ui.: megnézettem a lottót, 1.285 forint volt rajta. majdnem...:))

kurva messze van az a hétfő délután 3 óra!!! túl sok idő van addig agyalni, képzelegni és kétségbe esni.

keresel egy filmet évek óta, reménytelenül. aztán az egyik adó leadja, várod a napot, készítesz egy pohár vörösbort, elkezdődik, te meg ülsz döbbenten és nem akarsz hinni a fülednek. igen, ezt is újra szinkronizálták, sőt az egész fordítás új! és ezzel el is rontották az egész filmet. mert amikor kevin costner nem azt mondja, hogy "hiszek a faszban, a pinában ...", hanem nunikat és kukikat emleget, akkor elveszik az egésznek a varázsát, ízét és valami mázas álszentségbe csomagolják.

a filmemet akarom, nem ezt az álszent szart!!!!

kölyök kórházaban