8ra terveztük az érkezést a pietrasantai opel szervizbe, 10 lett belőle. az utcai bokrokat ápolgató pasi lelkes olasz útbaigazítása alapján megtaláljuk az épületet, beóvakodunk, angolul próbálkozunk, mire gyorsan kizavarnak hozzánk egy fiatal szerelőt. mutatjuk neki mi a gond, hozza a számítógépét, bedugja a hamutartóba és beszélgetni kezd az autóval, aki mint most kiderült olaszul is tud. dumálnak kicsit, nyomogatja a gázt, benéz a motorháztető alá, majd 10 perc múlva közli, hogy mehetünk, no problemo. kigyötrünk belőle egy hibakódot, a magyaroktól megtudjuk, hogy valami örvényszelep volt a gond. lámpa nem világít, boldogok vagyunk.
örömünkben beszabadulunk a helyi coopba és nagyobb mennyiségű bort vásárolunk, tesztelési céllal.
állomáshelyen többiek már várnak, reggeli után irány pisa kisebbik legjobban várt programja. (teljes ferde torony mániában szenved, már évek óta).
az utikönyv - szuper! lonely planet kiadás, ajánlom mindenkinek - szerint pisa szélén isteni ingyenes parkoló van, amit elsőre megtalálunk és mivel a parkolóból látszik a torony, egyáltalán nem tűnik távolinak, gyalog indulunk befelé, nem várunk a buszra (amivel, egyébként, egy időben érünk a központba). pisa nem igazán szép, a központ kivételével persze, viszont az egyszerűen lélegzetelállító. szó szerint. a torony pedig tényleg ferde, nem is kicsit.
ahhoz, hogy a ferdeséget megítélhessük át kellett vágnunk magunkat a rolex órát, d&g cuccokat, prada táskát árulók óriási tömegén. be kell vallanom, megvettem életem első prada táskáját, természetesen teljesen igazi, eredeti, originális, egyetlen bánatom, hogy a prada emblémát nem tudom leszedni róla károsítás nélkül. vásárlásom bocsánatos oka, hogy amióta run kezében láttam ezt a fazont - a kis négyzetes szütyő, sarkain hímezve - azóta vágytam rá, nagyon. run, bocsánat!
zsákmánnyal a hátizsákomban boldogan léptem be pisa mesés főterére, még a tömeg sem zavart igazán. álltunk kicsit sorba jegyért, a pasi nem akarta elhinni, hogy fejenként 15 euróért tényleg mind a 8an fel akarunk mászni a torony tetejére. a párbeszéd (a töredékes angolságot tessék elképzelni hozzá) a köszönések után:
- ő 8 éves, neki kell jegy?
- a toronyba igen, a többi ingyenes.
- jó, akkor kérünk 8 jegyet a toronyba, 7 6 eurós jegyet (keresztelőkápolna+temető) és 7 két eurós (székesegyház) jegyet.
- a torony 15 euro.
- 8at kérünk.
- 15, fejenként.
- igen.
- egy, öt, ti-zen-öt.
- 8at kérünk.
végre elhitte, nyomtatta, adta.
- akkor lesz még 7 db 6 € a kápolnába és temetőbe és 7 a székesegyházba.
- 7 kápolna és temető?
- igen.
- ezekbe? /képen megmutatja/
- igen, hét darab.
- a látnivalókat nem lehet később kicserélni.
- tudjuk, azokba kérünk.
és már adja is. nagy levegő, na most akkor
- és még 7 jegy a székesegyházba.
szerencsére ezen már nem problémázik, tíz perc és kezünkben a rengeteg jegy, lehet menni bámulni, a mászásig még van két óránk.
a keresztelő kápolnában mi az utikönyv tanácsa szerint halkan füttyögetni próbálunk, hogy halljuk a különleges akusztikát, majd, szintén a tanácsot követve felmászunk a galériára. míg mi fent bámészkodunk lent egy hölgy beáll a kupola alá és elkezd játszani a hangokkal. kiderül, a kápolna akusztikája tényleg lenyűgöző.
a temetőben vigyázunk, hogy ne nagyon lépjünk rá a padozatban lévő sírokra. ez saját hülyeség az emberek többsége teljes lelkinyugalommal tapossa a köveket, eszükbe sem jut, hogy azok alatt tényleg halottak nyugszanak. érdekes volt megfigyelni, hogy a sírokon milyen gyakran és milyen változatos formában fordult elő koponya ábrázolás. íme egy szerény válogatás:
eljött az idő, indulás a toronyhoz. ekkor már nagyon aggódtam, a tériszony szar dolog, nekem pedig van, de nagyon. utikönyv írja, hogy a torony belül üres, az egész csak egy henger, nekem a szemem előtt pedig felsejlik egy vékonyka vas lépcső, ami a henger belső falára erősítve, egy vékonyka korláttal ellátva kígyózik felfelé a magasba. nem hagyom a pánikot eluralkodni, mondogatom magamnak nem lesz baj, feljutsz és kész.
4 lépcső lefelé, majd önkéntelen botorkálás jobbra - basszus! már a talaj is lejt! - és hárm lépcső felfelé, majd a megkönnyebbülés, mászni a falon belül kell, lépcsők és lépcsők a végtelenségig. ha jól számoltam akkor mindösszesen 294. a torony kívülről lélegzetelállító látvány, de mászás nélkül az egész semmit nem ér. az érzés, amint megyünk körbe, körbe, egyensúlyozunk a dőlős oldalon elmondhatatlan. leírni a döbbenetet is nehéz, amikor az ember kibukkan felül, sétál a harangok között, szokja a magaslatot, mikor szólnak neki, hogy indulás még feljebb. feljebb! kívül!!!! adott 4 lépcsőfok, az alsó alján a korlát, teljesen egyszerű fém, szó sem lehet róla, hogy ott evickéljek el a következő lépcsőig. marad a felső lépcsőfok, a fal és a harangok felé fordulva evickélek, kisebbik előttem, őt bíztatom, nagyobbik mögöttem, fogja a kezem, ő engem bíztat. végre a lépcsőnél vagyok, irány megint felfelé, közben a fent lévők kiabálják lefelé az instrukciókat: csak a lépcsőt nézd! értékelem, hogy mindenki drukkolt nekem.
aztán egyszerre fent voltam. vékony korlátok, de legalább széles járó rész, látványtól megint eláll a lélegzetem, nézzétek:
és még olyan képem is van, amelyiknél a korlát mellett állok, ujjaim természetesen V betűt formáznak.
végezetől egy kép, a városban dúló multikulti bemutatására:
a legeslegutolsó, a helyi kommunista párt irodája, tele tiltott jelképekkel:
este bor, immár chianti.
